A halhatatlan lélek nem öregszik együtt a testtel, a gondolatok és az érzések még mindig szárnyalnak, és a depresszió attól kel életre, hogy nem tudja magával emelni az idős, sok esetben már nagyon beteg börtönt, aminek a lakója.
A romló sejtek és szövetek mélyén ugyanaz az ember vergődik, aki egykor festményeket készített, zenét szerzett, gyermeket nevelt, szerelmes volt, megküzdött az élet viharaival, beteget gyógyított, könyvet írt, autókat szerelt, bútorokat faragott, földet művelt vagy bármi mással töltötte a Földön töltött idejét, és veszteségként éli meg, hogy többé nem képes ugyanerre. Ilyenkor már minden apróság gondot jelent, és felnagyítva kínozza a mindennapokat.
A megértés hiánya, a legyintés, és az, hogy mások ezt természetesnek veszik, nem segít. Ezt csak az érti meg, aki megéri azt a kort, amikor a saját bőrén érzi a mellőzést, a félrelökdösést, a lenézést, a magárahagyottságot, a test és a lélek közötti szakadék tágulását. Lehet, hogy akkor már sajnálja, hogy nem tudja helyrehozni azt, ahogyan ő viselkedett másokkal. Bizonyára megfordul a fejében, hogy talán többet kapna, ha annak idején ő is többet adott volna, de a múltat nem lehet megváltoztatni. Előre kell gondolkodni, mert amit másnak adtok, az többszörösen tér vissza hozzátok.
Ez isteni törvény. Minél többel táplálod a jóság nagy közös kelyhét, annál jobban csordul túl és jut vissza hozzád mindaz, ami bizony segíteni tud az ínséges időkben. Azt pedig sosem tudhatod, mikor gondoskodsz épp Atyánkról, aki azt a testet választotta magának, hogy megtapasztalja a földi létet, ahogy szokta számtalan formában.
Hozzászólás az íráshoz
A hozzászólás elküldés után nyilvánosan megjelenik az írás alatt. Kérjük, kulturált formában szólj hozzá.